5. Fejezet

Lementem a lifttel a hallba, és útközben össze is futottam Kimivel, aki csak annyit tett, hogy mosolyogva utánam fordult Sebivel egyetemben.
- Jó a segged Bébi! Jól mutatna az ágyamon! – tette hozzá szemtelenül.
Erre én nem válaszoltam, csak nemzetközi karjelzéssel, tudattam vele, hogy mehet a fenébe.
Eduardo már lent várt, mire oda értem. Kezében, egy szál virággal.
- Szia Halie! Mizujs? – érdeklődött aranyosan
- Szia! – és adtam neki két puszit – Semmi extra! Meg vagyok. Készülődök a szabadedzésekre.
- Ezt neked hoztam! – és nyújtotta át a rózsát
- Ohhh, köszönöm! A kedvencem!! – és megöleltem.
- Gyere. Elviszlek az egyik kedvenc helyemre. – majd megérintette a derekam és indultunk is ki.
Egy csendes kávézóba ültünk be, de ott is felismert néhány csajszi, oda jöttek hozzánk gratuláltak, adtam egy autogramot nekik és mentek is. Mi pedig folytattuk a beszélgetést a kávénk mellett.
- Mi az eredeti foglalkozásod? – kérdezte tőlem Eduardo
- Hát, van egy Sportkommunikációs Felnőttképzéses papírom, de kis korom óta autóversenyzéssel foglalkozom. És neked?
- Én eredetileg mérnök vagyok. Bár az elején én is autóversenyző akartam lenni, mint apukám. De letettem róla, és most én menedzselem az általa felkarolt versenyzőket. Amúgy, hogy bírod Kimi mellett? Nem nehéz egy kicsit?
- Dehogynem. Néha feltolnám a falra, autóstól. De nem teszem, de néha idegesít. Sokszor idegből vezetek, hogy bizonyítsam, hogy nem vagyok béna. De ő mindig olyan hideg. Nem tudom, hogy csinálja.
- Parázik.
- Nem is parázik! Tök nyugodt!
- Nem. Parázik. Azt fogadta meg, addig csinálja, míg el nem száll a félelme. Parázik.
Én csak lehűlve hallgattam végig Eduardo sztorijait. Néhánynál jót nevettünk, néhol pedig a sírás kerülgetett.
- Na de én most már sokat meséltem. Te, hogy kerültél az autók közelébe?
- Nekem a nagypapám volt autóversenyző. Apukámék nagyon nem akarták, hogy én is ezzel foglalkozzam. Papám halála után senki sem foglalkozott velem. Míg egyszer kikönyörögtem otthon, hogy elmehessek gokartozni. Ott figyelt fel rám a pálya tulajdonosa, és ő beszélte rá apukámékat, akik persze, nem szerették. Aztán jöttek a Forma autós kategóriák, majd GP2, és most pedig a Száguldó Cirkusz!
- Szép kis történet! Fogadni mernék, 2 év és te VB leszel. Az első női VB.
- Hidd, el rajta vagyok a témán.- majd az órámra tekintettem - Viszont most már későre jár az idő, induljunk vissza. Nekem holnap fotózás, illetve szabadedzés.
- Rendben! Induljunk.
Rendeztük a számlát, és visszamentünk a hotelba. Amint beléptem a hotel szobámba, jött egy SMS.
’Amint, van időd gyere fel az irodámba, beszélnünk kell! Christian H.’
Ohhh…mit tettem. Gondolkoztam, miközben felmásztam a felettem lévő emeletre. Christian szobája mellett található volt egy iroda helység, így oda kopogtam be illedelmesen.
- Gyere Halie! – szólt bentről. Benyitottam és felnézett a papírjai közül
- Szia Christian! Miben segíthetek?
- Gyere, foglalj helyet. Csak azért szeretettem volna veled, hogy megkérdeztem, hogy fel vagy e készülve?
- Igen. Nem befolyásol a múlt. – erre elmorzsoltam egy könnycseppet. – Ismerem a pályát. Nem követek el hibát.
- Biztos vagy benne? Van tartalék pilótánk! Ha nem vagy biztos, szólj, és felmentelek! Nem akarom, hogy megismétlődjön a múlt. Úgy engedtek a kezeim közé a szüleid, hogy vigyázok rád!
- Mr. Horner! Megtanultam a pályát. Minden szegletét ismerem! Nem lesz gond!
- Rendben Halie! Van esetleg valamilyen extra kérésed?
- Nem! Szeretnék ma már koncentrálni. Szimulátorozni, és leszeretnék, menni a pályára egyedül!
- Rendben. Szólok a fiúknak kint. Már az autót szerelik.
- Köszönöm!
Fél órán belül a pályán voltam, és beültem szimulátorozni. Nem egyszer vétettem, és nem egyszer törtem össze az képzeletbeli autót. És mindig ugyan annál a kanyarnál. Kísért a múlt. Magamnak is nehéz volt bevallani, de a Sepang-i pálya a mumusom, és félek tőle. Azért is jöttem le, hogy ha kell, de sírva is, de leküzdöm a félelem, és túl lépek a kísértő múlton.
- Halie! Túl sokat ültél már a gépbe! Gyere! Pihenned kell! – szólt egy hang a hangszórókból
- Nem! Még mindig nem tökéletes! Maradok!
- Halie! Ha tovább csinálod, se lesz tökéletes! Soha!
- Maradok! Elmondtam!
Hagytak még vezetni, de kis idő múlva Christian lépett a szimulátor terembe, és lépett mellém. Kikapcsolta a gépet, és leguggolt mellém. Levettem a bukósisakot, és csak záporoztak a könnyeim.
- Jól vagy kislány?
- Nem! Mindig, mindig, ott, nem tudom bevenni. Képtelen vagyok rá! – majd zokogva ültem le Christian mellé.
Christian érezte, hogy most pont rá van szükségem, oda ült mellém és magához húzott, a mellkasába fúrtam az arcom és úgy kapaszkodtam a karjaiba, mintha az életem múlna rajta. Éreztem, hogy Christian is egyre mélyebben veszi a levegőt.
- Nyugodj meg…Csssss – próbált nyugtatgatni, és előre hátra mozgott mintha ringatna.
Fél órát sírhattam némán Christianba csimpaszkodva. Ő nem szólt semmit, próbált vigasztalni.
- Biztosan ne a másik pilótát tegyem a helyedre holnap?
- Biztosan! Meg fogom csinálni! Nem borulok ki!
- Ez a beszéd Kislány! – és nyomott egy puszit a fejemre.
Miután megnyugodtam, elindultam mászkálni a pályán. Már minden az éjszakába fordult. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de képtelen lettem volna aludni, így hát miért is ne, bejártam ismét a pályát. Megnéztem az ideális íveket. Próbáltam fejben összetenni a köröm, nagyjából letisztázni, hogy hol mennyivel kell mennem.
Magányosan sétálgattam a pályán, amikor lépteket hallottam a hátam mögül. Nem foglalkoztam velük, most csak én voltam, az emlékeim, és a pálya. Utáltam ezt a pályát. Miközben az emlékeim felidézve sétáltam a pályán, a léptek egyre jobban közelítettek hozzám, és megálltak mellettem. Egy meleg kabátot terített rám majd megszólított.
- Mi a baj Halie? Nem tudsz aludni? – kérdezte megállva mellettem Jenson, aki teljes edzőfelszerelésben mászkált.
- Semmi probléma. Csak, egyedül akartam lenni. Ezzel… - és mutattam az aszfaltra és lerúgtam róla egy gumi darabot.
- Ne emészd magad a múlton! Nem segít semmit! – majd leültünk az egyik rázókőre
- Ez a szörny vette el tőlem! – fakadtam ki ismét sírásba. – De én lefogom, győzni! Azóta nem voltam itt…
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Higgy nekem! Most pedig gyere, menjünk vissza, mert meg fogsz fázni. – majd felálltunk, átölelt, és dörzsölni kezdte a vállaim, hogy még véletlen se fázzam.
- Köszönöm szépen! – búcsúztam el tőle a hotel előtt.
- Semmiség! Ellenség a pályán, társ az életben! – és megölelt.
- Várj! Itt a pulcsid!
- Majd holnap visszaadod! Menj aludni! Holnap hosszú napod lesz!
- Jó éjt! – köszöntünk el egymástól.
Egész éjszaka hánykolódtam. Nem tudtam rendesen aludni. Szinte láttam a napfelkeltét is. Felkeltem így korán, felvettem egy rövidnadrágot, és lementem futni a pályára. Teljesen lehúztam szinte a szememig a baseball sapkát, hogy senki ne lássa, hogy fáradt vagyok, és karikásak a szemeim a sok sírástól. Magányosan futottam, és éreztem, hogy a mai nap meg fogom csinálni, és legyőzöm! Ekkor nem foglalkoztatott a Kimi ellen kitervelt kis bosszúm sem, minden csak körülöttem és a pálya körül forgott. Ekkor éreztem azt, hogy 100%-san csak az autómra, a pályára és magamra tudok koncentrálni. Belső szorongással, hívtam fel anyukámat futás után.
- Szia anyu! – köszöntem neki csengő hangon
- Szia Kicsim! Minden rendben van? – kérdezte érdeklődően
- Persze Anyu! Otthon minden okés?
- Persze! Apád oda van dolgozni, de én megnézem a szabadedzést! – mondta büszkén – Biztosan jól vagy? Olyan elkenődött hangod van…. – mondta keserűen
- Hát relatív. Tudod….nyomaszt a múlt!
- Tudom Szivem! De minden rendben lesz! Ne félj! A múlt nem ismétli önmagát! Veled nem fog megtörténni! – próbált nyugtatni.
- Félek Anyu! Érzem, hogy itt van velem, és fogja a kezem, de félek! Nagyon félek!
- Semmi gond nem lesz Édesem! Vigyáz rád!!
- Remélem! Most mennem kell. Lassan megbeszélés, és már autózok is!
- Vigyázz magadra Édesem!
- Fogok anyukám! Puszilom Apát! Szeretlek!
- Mi is téged! Puszi! – és letette a telefont.
A csapat megbeszélésen, semmi újról nem volt szó. Ideális ívek, kiállások, de nagy meglepetésemre, Eduardo is jelen volt a megbeszélésen.
- Halie! Halie, figyelsz?! – kérdezte kérdő arccal Christian.
- Ja igen! Persze! Miről volt szó pontosan?
- Arról, hogy egyelőre Eduardoval dolgozol ma, és ha minden okés, akkor ő lesz a versenymérnököd! Rendben van?
- Igen! Persze!
- Rendben! Akkor lássatok munkához.
Kimi érdekes módon, nem piszkált, nem is szólt hozzám. Valószínű látszott rajtam, hogy most nem szeretnék senkivel sem beszélgetni. Főleg nem vele.
Kimentem a boxba, hátra a Motorhome-ba, megfogtam a nyakamba lógó feszület medaliant, és elkezdtem elmondani egy imát. Fenn hangon, térdepelve.
- Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…áldott vagy te az asszonyok között….imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. – mindezt mormolva, hogy más ne hallja.
Soha nem voltam istenhívő, de most úgy éreztem belül, hogy most muszáj elmondani egy imát.
- Halie! Kocsiba! – szólalt meg a hátam mögül, Eduardo hangja.
- Rádió próba! Halie hallasz? – kérdezte komoly hangszínnel
- Tisztán és érthetően!
- Rendben! Nemsoká mehetsz ki. Felvezető, és gyors. Az első után gyere vissza!
- Oké.
- Box kinyithoz, vissza 5….4….3….2….1! Boksz kinyitva, zöld! Mehetsz Halie! Sok szerencsét Kislány!
Ahogy elhaladtam, a főnök előtt, láttam az arcát, hogy gondterhes. Tudtam, hogy miattam.
- Kimi is ment utánad! Ne tartsátok fel egymást!
- Rendben! Köszi! Eduardo! Egyedül akarom végig csinálni. Ne szólj semmit!
- Ahogy akarod Kislány! Sok szerencsét!
- Köszi!
Végeztem épp a felvezetőmmel, megnéztem a rizikós kanyarom, majd a rajt cél vonaltól toltam neki rendesen. Láttam Kimit a hátam mögött, figyeltem rá, hogy ne tartsam fel.
Láttam a szemében, ismét izzik a bizonyítási vágy, hogy a sárba tiporjon. Elértem a versenytempóm, majd láttam, hogy Kimi próbálja beszúrni az autója orrát.
- Jól van, ha te így akkor én védekezem! Nem szúrsz ki velem!
Elérkezett a kanyar. Az a bizonyos kanyar. Próbáltam egyenesbe tartani az autóm, de Kimi egyre agresszívabban támadott. Míg egyszer csak, hirtelen mellém húzódott, és pont abban a kanyarban ért mellém, amit egyedül is nehezen veszek be. A hátsó kerekem leért a műfűre, ami 230-nál megdobta az autóm. Keresztbe húztam a pályán forogva. Tehetetlen voltam, egyre jobban közeledett a beton fal. Nem tudtam már mit tenni. Tehetetlenül, az autómba zárva csapódtam a falba.
Semmit nem éreztem. Csak egy fénysugár fénylett a távolba. Rajtam volt az overálom, és a kezembe fogtam a bukóm. Elindultam a fény felé. Majd egy kéz megfogta a könyököm.
- Nem mehetsz még oda! Neked még dolgod van a földön!
- Nagyapa! De húz, és vonz! Hadd menjek!
- Nem kisunokám! Nem mehetsz! Menj vissza!
Egyszerre csak nagyot szúrt a testem. A teljes totál kár autóm mellettem volt. Semmi nem maradt szinte belőle. A KED csapat főorvosa kezei között voltam. Ki voltam terítve a földön. A kezem pedig a nagypapám helyett. Kimi fogta. Másra nem emlékszem, álmos voltam, lehunytam a szemeim. Bár hallottam, hogy „Halie, maradj velünk. Ne aludj el!!!” de nem tudtam ébren maradni, és nem is akartam. Fáradtnak éreztem magam. Nagyon fáradtnak.

***

KED csapat - Feladatuk azoknak a járműben rekedt versenyzőknek a kimentése, akik külső
segítség nélkül erre nem képesek.
A KED mellény

Akit érdekel bővebben a téma: http://www.freeweb.hu/radbal/szakembereknek/KED.pdf

Itt elolvasható, a KED mellény felhelyezése.